A felmérés eredményei bizonyos szempontból kvázi közhelyesnek is tűnhetnek (ld. a televízió és az internet szemmel láthatóan háttérbe szorítja a nyomtatott sajtót /vö. HVG-HVG Online népszerűsége/), ugyanakkor igen érdekes visszajelzések is megfigyelhetőek benne. Szembetűnő például, hogy a megkérdezettek − főként a fiatalok − jelentős hányada tulajdonképpen teljesen elhatárolódik a politikai témáktól, holott a jövőre nézve számukra különös jelentőséggel bírnak a jelenbeli döntések, határozatok. Azok a fiatalok, akik pedig tájékozódnak a közélet alakulásáról, erre rendszerint más alternatívákat választanak, mint idősebb honfitársaik (ld. blogok, egyéb internetes Nem meglepő módon a kutatás alátámasztja azt az elképzelést, hogy a különböző csoportok/szubkultúrák eltérő módon és forrásokból informálódnak a (közéleti) történésekről. Mivel ezzel természetesen a médiairányítás is tisztában van, ehhez mérten alakítja médiapolitikáját, ami ezen felmérés végeredményből is visszatükröződik. Jól látszik például, hogy az idősebb korosztály „konzervatívként” ragaszkodik a már jól ismert forrásokhoz (tévé, rádió, ill. esetükben a nyomtatott sajtóorgánumok is sokkal népszerűbbek), így őket inkább ezeken a csatornákon keresztül próbálják megszólítani a politikai pártok, míg netes replikájuk már sokkal inkább a középkorúakat és fiatalokat célozzák. A végeredményből azonban az is tisztán látszik, hogy a kínált minta nem idomult eléggé a fogyasztói igényekhez, nem elég pluralisztikus (javarészt kormánypárt-specifikus anyagok), noha szükség lenne rá. Már most érezhető, hogy a kormánypárti erők új médiaszabályozási intézkedéseikkel milyen grandiózus hatást fejtettek ki a közmédiára, különösen a televízióra (hiszen ez esetben a szelektálás lehetősége is korlátozottabb). Ahogy az értékelésben olvasható, ennek nyomán egyre inkább érezhető az „általános kiábrándultság”: a felnőtt népesség zöme maga is úgy érzi, hogy kevés időt fordít tájékozódásra, de legalábbis kevesebbet, mint öt évvel ezelőtt. Ráadásul nem hagyhatjuk szem elől azt a tényt sem, hogy a kutatás személyes megkérdezéssel zajlott, ami bizonyos mértékben determinálja is a válaszokat – jellemzően inkább a válaszadó szemszögéből tekintve pozitív irányban −, ám ebben az esetben úgy tűnik, sokan nem is érezték szükségét nagyobb mértékű torzításnak, ami szintén árulkodó lehet.

Kérdés, hogy mindezek fényében mondhatjuk-e, hogy hazánkban a médiairányítás megfelel a jó társadalom paradigmájának, azaz vajon megfelelő mértékű-e az állami jelenlét a médiarendszerben? Felfogható- e még a struktúra ebben a formában plurálisként, ill. hogy vélekednek az érintettek; szabad-e egyáltalán a kommunikáció politikai szempontból?